A Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság története

Történeti áttekintés

Az ember kapcsolata a vízzel az emberiség történetével, a szervezett vízügyi tevékenység pedig az emberi kultúrával egyidős. Az ókori Mezopotámia és Egyiptom államszervezetének fejlődését alapvetően befolyásolta a víz elosztásának megszervezése. Ma is csodálattal tekinthetünk az ókori birodalmak máig fennmaradt öntözővízi és vízellátási létesítményeire.

Az első vízügyi törvény megjelenése - mely Európában a harmadik - előtt is komoly vízi mérnöki tevékenység volt a Kárpát-medencében, mely a földrajzi, vízrajzi helyzetből is következett. A Jénában tanuló Mikovinyi Sámuel 1727-ben a Duna és a Vág Csallóközi szakaszát szabályozta. A Bécsi Katonai Mérnöki Intézetben végzett Bőhm Ferenc a Sárvíz szabályozási tervét készíti el.

Az ugyanitt végzett Kiss testvérpár a Ferenc-csatornát építi meg. Csakhamar kitűnt, hogy a nagy feladatok ellátásának egyik akadálya a szakemberhiány. Ezen az állapoton segített II. József császár, aki magyar szaktanácsadói, Örmény József, Molnár János és Makó Pál javaslatai alapján 1782-ben kiadott rendeletével a Budai Egyetem Bölcsészeti Karán (mai ELTE) létrehozta a világ első polgári Mérnökképző Intézetét, melynek feladata volt a földmérés és vízépítés oktatása. A Mérnökképző Intézet, mely 1850-ig állott fenn, 1275 mérnököt bocsátott ki, közöttük a XIX. század közepén megindult munkálatok előkészítőit, tervezőit, a magyar vízi mérnöki kar kimagasló vezéregyéniségeit, többek között Vedres Istvánt, Huszár Mátyást, Ladányi Sámuelt, Beszédes Józsefet és Vásárhelyi Pált. Többszöri átszervezés után 1872-ben Magyar királyi József-műegyetem néven egyetemi rangra emelték. 1934-ben az állatorvosi főiskolával, a közgazdaság-tudományi karral, a soproni bánya- és erdőmérnöki főiskolával egyesítve József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemként működött. 1945-ben műszaki karaiból alakult ki a Budapesti Műszaki Egyetem.

Kvassay Jenő irányításával 1879-ben megalakult az Országos Kultúrmérnöki Hivatal, melynek 1881-ben már nyolc kerülete volt. Ezek közül a IV. és V.-nek Kassán volt a székhelye, mert itt működött a vízmesterképző iskola, a többi kerület pedig Budapesten székelt. Nagy ütemben folytatódtak a nagy ármentesítő és lecsapolási munkák - képzett szakemberek irányításával -, amelyek indokolták, hogy e tevékenységet egységesen és törvényileg szabályozzák. 1886. január 1-jén életbe lépett az 1885. évi XXIII. tc., az első vízjogi törvény.

A törvény életbe lépésével az Országos Kultúrmérnöki Hivatal feladatköre jelentősen megnövekedett, ezért sorban alakultak meg a területi kultúrmérnöki hivatalok. 1895-ben alakult meg a XI. sz. Szombathelyi Kultúrmérnöki Hivatal. A hivatalok irányításával 1940-ig 815 ezer hektár lecsapolást, 26 ezer hektár alagcsövezést, 15 ezer hektár öntözést végeztek el. A vízügyi hatósági funkciókat az alispánok gyakorolták a kultúrmérnöki hivatalok szakvéleményei alapján. A hivatalok a mezőgazdasági, a közlekedésügyi tárcák és a helyi közigazgatás felügyelete alatt álltak. Önálló vízügyi ágazat nem létezett.


 

Vízügyi szervezetek és tevékenységük a Nyugat-Dunántúlon

A Szombathelyi Kultúrmérnöki Hivatal működési területe megszervezésekor Sopron, Vas és Zala megyék területét foglalta magába. E terület az I. világháború befejezéséig, pontosabban a trianoni békeszerződés megkötéséig 13464 km2 volt. A trianoni békeszerződéssel Sopron és Vas megyéből elvették a megyék nyugati részét, és azokat Burgenland néven Ausztriához csatolták. A Vas és Zala megyék délnyugati részén fekvő Mura-közt pedig Jugoszlávia kapta meg. Ezzel a hivatal területe 10097 km2-re csökkent. A II. világháború után átmenetileg visszacsatolták a Mura-közt, de utána ismét Jugoszláviához került.

A hivatal épülete a mai Fő tér és Kőszegi u. sarkán álló épület volt, melyet az amerikai bombázók 1945. március 4-én telibe találtak. Az épület és a benne tárolt iratok megsemmisültek.

A hivatal működési területén 1940-ig 16 ezer ha lecsapolást, 2100 ha alagcsövezést végeztek el, és 334 ha területet rendeztek be öntözésre.

A II. világháború után az 1940-es évek végéig romeltakarítás, újjáépítés folyt. 1946 elején 15 fő, a "B" listázás után 10 fő volt a hivatal létszáma. A háborút követő átszervezések során a Kultúrmérnöki Hivatalokat Vízgazdálkodási Körzetekké szervezték át, majd Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatalok lettek. Az 1949-ben megalakított Országos Vízügyi Hivatal Szombathelyi Vízgazdálkodási Körzeténél 34 fő, 1950-53-ig a Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatalnál 50-60 fő dolgozott. A munkáslétszám 400-1200 fő között változott. A KBH évente 3-10 millió forintot fordíthatott javarészt patakszabályozási, öntözési, rét-legelő lecsapolási munkákra. A 40-50-es évek fordulóját a társulatok megszüntetése, egy-két évenkénti átszervezések jellemezték.


 

Az Igazgatóság története

Az egységes vízügyi igazgatás az Országos Vízügyi Főigazgatóság és a területi vízügyi szervezetek létrehozásával 1953-ban valósult meg. A Minisztertanács 1063/1953 sz. határozata megszüntette a vízügyi szolgálat széttagoltságát, s a Vízügyi Főigazgatóság hatáskörébe utalta az öntözés, a belvízvédelem, az árvízvédelem, a folyószabályozás, a vízfolyásrendezés, az ivó- és ipari vízellátás, a csatornázás és szennyvíztisztítás, valamint a vízkészletgazdálkodás országos irányítását. Az OVF megalakulásával egyidejűleg létrejöttek a területi vízügyi szervezetek is a Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatalokból és az Árvízvédelmi és Folyószabályozási Hivatalokból. Az országban vízgyűjtő területekre szervezve először 11 - köztük a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság - majd később a Budapesti Igazgatóság bajai kirendeltségéből is önálló igazgatóságot alakítva létrejött a 12. vízügyi igazgatóság is. Azóta az igazgatóságok között csak kisebb határmódosítások történtek. 1968-tól igazgatóságunk működési területe 7570 km2. Az 1987. évi VII. törvény alapján létrejött a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium. Az igazgatóságokat környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi igazgatóságokká alakították. Ez maga után vonta a feladatok növekedését, a szervezet változását, de a működési terület változatlan maradt. Az 1990. évi XXX. törvény alapján a minisztériumokat átszervezték, és a vízügyi feladatok irányítása a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumhoz került. Az igazgatóságokból is kivált a természetvédelmi és környezetvédelmi feladatok ellátása, melyek irányítója a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium lett. 1990-től a területi szervek ugyanazt a feladatot látják el, mint az 1953-as megalakítás után. 2002-ben a vízgazdálkodási feladatok országos irányítása átkerült a közlekedési tárcától a környezetvédelmi tárcához. A vízgazdálkodás, a környezetvédelem és a természetvédelem irányításának, valamint területi szerveinek átszervezése jelenleg is folyamatban van.

2004. január 1-jével a Kormány 183/2003. sz. rendeletével a vízügyi hatósági feladatok ellátására önálló szervezetet hozott létre. Ezen időponttól az Igazgatóság jogutódai:

  • Nyugat-dunántúli Vízügyi Felügyelet (a működési területén I. fokú vízügyi hatósági, szakhatósági feladatokat ellátó államigazgatási szerv)
  • Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (szakértői és vízgazdálkodási tevékenységet ellátó államigazgatási szerv)

Az Igazgatóság központja 1971-ig a Széll Kálmán u. 24. sz. (Sztálin u. 24., Savaria u. 24.) alatt volt, majd 1972-ben az új székház felépítése után a Vörösmarty u. 2. sz. alá költözött.

1948-ban a vízi létesítményeket és a vízi társulatokat államosították. Ezek a vízgazdálkodási körzetekhez, a folyók és az országos védvonalak pedig az árvízvédelmi és folyammérnöki hivatalokhoz kerültek. A háború után az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé, hogy az államosítás folytán megnövekedett számú létesítmények fenntartása mellett jelentősebb fejlesztésekre is sor kerüljön. Területünkön csak kisebb jelentőségű fenntartási munkák voltak. Az egységes vízügyi szolgálat első 10-15 évében megtörtént a vízügyi igazgatóságok szervezeti kialakítása és felfejlesztése az új, nagyléptékű feladatokhoz. Az igazgatóságon jól gépesített, korszerű felszereléseket alkalmazó kivitelező részleg alakult ki, önálló elszámolási üzemként. A földmunkák gépesítettsége elérte a 95 %-ot.

Az egységes vízügyi szolgálat létrejöttével megindult területünkön is a vízfolyások, lecsapolások, árvízvédelmi létesítmények felújítása és újak létesítése. A fenntartások hiánya miatt völgyfenéki rétek és legelők elsásosodtak, elvizesedtek, a pangó vizek miatt elterjedt a májmétely-kór, ami megfertőzte a szarvasmarha állományt. E károk megszüntetésére az országban elsőként megkezdődött a rét és legelő területek lecsapolása helyi munkaerő alkalmazásával, egyedi módszerekkel. A munkában részt vevők az elvégzett munkáért - egységesen köbméterenként - 6 forintot kaptak az államtól. A terveket, az engedélyeztetést, a munkák műszaki irányítását, az elvégzett munka utáni 6 forint elszámolását a vízügyi igazgatóság végezte. A kisebb műtárgyakat (átereszek, kisebb hidak, burkolatok) a vízügyi igazgatóság építette - a használók és a tanácsok haszon- aránylagos költségtérítésével - saját kerete terhére.

A kormány rádöbbent arra, hogy a társulatok államosítása súlyos hiba volt, ezért az 1075/1/1957 sz. határozatával előírta a társulatok újjászervezését. Területünkön a vízrendezési és talajjavító társulatok az 1960-as évek első felében szerveződtek. A vízmű és csatornamű társulatok a területi igényekhez és az anyagi lehetőségekhez mérten, csak építésre, még jelenleg is alakulnak. Az üzemeltetést a víz- és csatornamű társulatok végezték. Az 1990-es rendszerváltást követően a víz- és csatornaművek túlnyomó része önkormányzati tulajdonba került, üzemeltetésüket vállalkozásokkal végeztetik el, javarészt a részvénytársaságokká szerveződött volt megyei vízmű vállalatokkal.

A vízügyi szolgálat 1961-62-ben elkészítette az Országos Vízgazdálkodási Kerettervet. Az Igazgatóságunk területére vonatkozó kerettervi rész 1962-ben Vas és Zala megyében széles körben ismertetésre került. A kerettervben meghatározták a fejlesztési célokat és azok társadalmi igények szerinti ütemezését. Megvalósításuk a mindenkor rendelkezésre álló pénzügyi keretek szerint történt.

A Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság - mint az egységes vízügyi szolgálat területi szerve - tevékenységéről (1953-tól) akkor kapunk hű képet, ha áttekintjük a szakmai ágazatok fejlődését.


 

Árvízvédelem

1953-ban Igazgatóságunk területén első rendű országos védvonal nem volt. A keretterv rögzítette, hogy a települések védelmére a 100 évenként előforduló árvízre töltéseket kell kiépíteni. A feladatmegosztást úgy rögzítette, hogy a folyók mentén levő városok védelmére országos védvonal építése szükséges, és annak költségét az állam a vízügyi igazgatóság költségvetésében biztosítja, fenntartója és kezelője is a vízügyi igazgatóság lesz. A folyók völgyében és a vízfolyások árterületén lévő községekben a tanácsoknak kell gondoskodni arról, hogy olyan medrek vagy védművek épüljenek, amelyek a 100 éves gyakorisággal előforduló árvizeket károkozás nélkül le tudják vezetni, vagy ki tudják védeni. Sajnos 1965-ig egyetlen méter töltés sem épült területünkön, így a szakemberek számára nem volt meglepetés az 1965-ös nyugat-dunántúli árvizek károkozása. A töltésépítések elmaradását az ország gazdasági helyzete magyarázta. A rendelkezésre álló kereteket elsősorban a Duna- és Tisza-menti töltések fejlesztésére fordították, hiszen azok nagyobb nemzeti értékeket védtek. Azóta a területünkön kiépültek az országos védvonalak: a Mura mellett, a Zala alsó szakaszán (a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszerrel összhangban), a Rába mellett Sárvár, Körmend és Szentgotthárd városok védelmére. A Répce-völgyi települések ármentesítésére elkészült a góri árvízcsúcs-csökkentő tározó, amely biztosítja, hogy a Répcébe csak annyi víz jusson, amennyi a mederben biztonságosan levezethető. Nagyon sok település védelmére kiépültek a tanácsi (később önkormányzati kezelésű) körtöltések. Vas megyében nem épült meg a Gyöngyös mentén a lukácsházi árvízi tározó, így Szombathely valamint a Szombathely és Kőszeg közötti települések árvízvédelmi biztonsága nem megfelelő. Továbbá a Rába-völgyében 4 település árvizek elleni védelme sem megoldott. Zala megyében folyamatban van a Kerka és Kebele patak menti árvízi tározók megvalósítása, illetve annak előkészítése.

Vízrendezés

Az igazgatóság területén 5 vízitársulat látja el a társulati feladatokat, amelyek az 1960-as években szerveződtek, és az 1980-as évekre alakultak ki a jelenlegi működési területtel. A területen az országos átlagnál több a csapadék, és nagyobb a vízfolyássűrűség. A VIZIG 1027 km, a társulatok 2716 km, az önkormányzatok 250 km vízfolyást és csatornát kezelnek. A vízfolyásokkal szemben az általános elvárás az, hogy az elöntési gyakoriság 10 évnél ne legyen kisebb. Ennek az elvárásnak a vízfolyások mintegy 2/3-a felel meg. Az 1950. évi 5 % körüli értékhez viszonyítva ez óriási fejlődés.

Az 1960-as években - az akkori társadalmi igényeknek megfelelően - az országban elsőként Igazgatóságunk területén indult meg a komplex talajjavítási, vagy más néven a meliorációs munka. A program vízgazdálkodási részének döntő hányadát Igazgatóságunk szakemberei készítették. A kiviteli munkák célgépének üzembe helyezését is az Igazgatóság végezte el, kiképezte a kezelő embereket, és utána a kész technológiát átadta a társulatoknak. Megemlítendő, hogy a XIX. században területünkön végeztek először alagcsövezést, és a II. világháború után is itt indultak meg először az alagcsövezési munkák a meliorációs munkák keretében. Az utóbbi években, a mezőgazdaság átalakulása, a fenntartási hiányosságok következtében a meliorált területeket sok helyen felszabdalták, nem működnek.

Napjainkban a társadalmi, gazdasági és természetvédelmi igények változása miatt környezetbarát vízrendezés és tározás került előtérbe. Az elmúlt öt évben megvalósult az Alsószenterzsébeti és a Kebele tározó, folyamatban van a Lukácsházi tározó építése, valamint revitalizációs munkák folytak a Láhn-patakon, Kercán és a Csörnöc-Herpenyőn.

A vízfolyások rendezésénél az országos vízgazdálkodási célokon felül a területen élő érdekeltek szempontjait nem lehet elhanyagolni. Az EU Vízkeret irányelvben is nagy hangsúlyt kap a vízfolyások élővíz jellegének növelése. Ezt természetbarát anyagok alkalmazásával és a beavatkozások mértékének csökkentésével érjük el.

Víziközművek

Területünkön az első vízmű Szombathelyen létesült 1898-ban, de még az 1940-es években is csak Szombathelyen, Kőszegen és Nagykanizsán volt vízmű. A hatvanas évektől kezdődően - főleg vízmű társulati keretek között - az érdekeltek hozzájárulásával indult meg az egészséges ivóvizet biztosító vízművek építése.

A vízművek kiépítését elősegítették azok a tanulmánytervek, amelyeket a területi vízügyi szervek mérnökei készítettek az Igazgatóság szakágazatának irányításával. A tanulmánytervek a több megoldási lehetőség közül tettek javaslatot a leggazdaságosabb megoldásra.

A települések egészséges ivóvízzel történő ellátása a Kormányprogramnak megfelelően 1994-re befejeződött működési területünkön, így a vezetékes ivóvízzel ellátott lakások aránya megfelelőnek tekinthető. Működési területünkön mind a 498 településen üzemel közüzemi vízmű. Az ellátottság Zala megyében közel 99 %-os, Vas megyében mintegy 98 %-os.

A fejlesztések mennyiségi szakasza befejeződött. Napjainkban a hangsúly a külterületi lakóingatlanok vízellátására, néhány településen a szolgáltatott víz minőségének a javítására és mindemellett az üzemelő vízkezelő és vízellátó rendszerek rekonstrukciójára, fejlesztésére helyeződik.

Jelenleg 22 üzemeltető szervezet működik területünkön. A kisebb üzemeltetőknél a személyi feltételek jók, de a tárgyi eszközöket sokszor más gazdasági szervezetekkel kötött szerződések alapján igyekeznek pótolni.

Területünkön, a nyugati határ közelsége miatt élénk iparfejlesztési tevékenység folyik, elsősorban a közművesített ipari parkokban, így az ipari vízgazdálkodás területén is vannak feladataink.A mezőgazdasági üzemek vízgazdálkodási helyzetének szakágazati követése terén, az átalakulási folyamatok, a privatizáció elhúzódása nehezítő körülményként jelentkezik. A vízilétesítmények több esetben használaton kívül vannak, további sorsuk a leendő tulajdonostól függ.

A vízellátás teljeskörű megoldottságához viszonyítva a csatornázás és a szennyvíztisztítás kiépítettségében működési területünkön is jelentős az elmaradás. Működési területünkön a lakások 55 %-a részesül közműves szennyvízelvezetésben és tisztításban, ez 60 db szennyvíztisztítót és 161 csatornázott települést jelent.

Zala megyében és Vas megyében a rákötési mutató egyaránt 58 %-os. Ha a csatornázott területen élők valamennyien rákötnének a csatornahálózatra, akkor ez a mutató 69 %-ra emelkedne.

Fontos, hogy a lakosság minél teljesebb körben igénybe vegye a közműves szennyvízelvezetést. A csatornahálózatokat és a szennyvíztisztítókat állami támogatás és kedvező hitelek nélkül az érdekeltek nem tudják megépíttetni a közeljövőben sem. A címzett és céltámogatások segítségével területünkön is tovább folynak a szennyvízelvezetési beruházások, megkezdődött a közműolló záródása.

A jövőben a csatornázottsági mutató lassú emelkedésére számíthatunk, mivel területünkön a jelenleg csatornázatlan 337 település lélekszáma 2000 fő alatti, ebből 210 településen 500 főnél kevesebben élnek.

Az úgynevezett másodlagos közműolló - a csatornán elvezetett és tisztított szennyvíz közötti különbség - területünkön nem jelentkezik.Tisztítatlan szennyvíz sehol sem kerül befogadóhoz! Jelentős feladat az elkészült szennyvízelvezető és tisztító művek kihasználatlan kapacitásának kitöltése. Szorgalmaznunk kell a lakosság csatornarákötését, hogy a nagy állami tehervállalással megvalósult művek hasznosuljanak is. Az Igazgatóság működési területének jelentős része - mintegy egyharmada - a Balaton vízgyűjtő területén helyezkedik el. A Balaton vízminőségének védelmét mint hosszú távú fejlesztési feladatot mindig szem előtt kell tartanunk. A vízgyűjtőn 174 település található, valamennyi településen üzemel közüzemi vízmű. A csatornázott települések száma 65, a csatornabekötéssel ellátott lakások arány 56 %. A BVFP végrehajtása során 2010-ig a partközeli településeken és a vízgyűjtő városaiban el kell érni a 95 %-os, az 1000 fő feletti településeken pedig a 60 %-os csatornázottságot.

A szennyvíztisztításhoz kapcsolódóan, a szennyvíziszap elhelyezésének terén az utóbbi években kezdődött el a lemaradások felszámolása. A megnyugtató és rendezett elhelyezés nem mindenütt megoldott. A hasznosítási, illetve elhelyezési módok közül elsődlegesen a mezőgazdasági felhasználás (úgy sűrített, mint víztelenített állapotban) jön szóba, de előfordul lerakóhelyen történő elhelyezés, komposztálás is. A nyugat-dunántúli terület aprófalvas településszerkezete és az ebből fakadó szennyvíztelepi nagyságrendek, a térségi és regionális megoldásokat kínálják.

Vízrajz

Magyarországon Péch József vezetésével 1886-ban megindult - a világon az elsők között - a Vízrajzi Szolgálat. Tehát több mint száz éve, hogy folyóinkra vízmércéket telepítettek, azokat észlelik, adataikat feldolgozzák. Ezt a munkát az 50-es évektől a VITIKI végezte. A 60-as évek közepétől kezdődően - az egyre növekvő helyi igények kielégítésére - az igazgatóságok is megszervezték az észleléseket, méréseket. A 70-es évek közepén elindult és a 80-as években befejeződött a decentralizálás, melynek során a VITUKI minden vízrajzi észlelési, mérési feladatot átadott az igazgatóságoknak. A VITUKI ez időtől a Vízjelző Szolgálatot, a Központi Adattárt és a Műszerszolgálatot üzemelteti.

Igazgatóságunk területén 68 db csapadékmérő állomás működik. 4 db meteorológiai műszerkertben és 7 db hómérő állomáson mérjük a hidrometeorológiai elemeket. 134 állomáson mérünk vízállást, évente 500-700 vízhozammérést is végzünk. A talajvizeket 177 db, a mélységi vizeket 65 db kút rendszeres megfigyelésével mérjük. Az árvizeket előidéző csapadékértékeket 45 db riasztóállomás jelenti, amelyeknek egy része külföldi területen van. Szentgotthárd-Farkasfán működik az Országos Meteorológiai Szolgálat egyik csapadékmérő radarállomása, amely közel 250 km sugarú körben folyamatosan méri a csapadékintenzitást. Ezen állomás adatait is megkapjuk, de az interneten hozzájutunk a szlovák szolgálat Pozsonyban működő radarállomásának adataihoz is. Igazgatóságunkon 2 távmérő állomás is működik, amelyek 21 db csapadékmérő, 64 db vízmérce és 5 db ultrahangos vízhozammérő állomás adatait is mérik. A távmérés nagyban meggyorsítja az árvízi adatgyűjtést és előrejelzést. A külföldi észlelések és mérések adataira azért van nagy szükség, mert a folyók és a nagyobb vízfolyások külföldről jönnek. A vízgyűjtő terület nagy része is az Igazgatóság működési területén kívül, külföldön van, így az árvizek nagyságát a külföldi vízgyűjtő területre leesett csapadék határozza meg. Ezért is igen fontos a nemzetközi együttműködés, ami az osztrák, szlovén és horvát vízügyi szervekkel intenzíven folyik.

Nemzetközi kapcsolatok

A II. világháború után az első államközi szerződés, melyet Magyarország 1956-ban megkötött, az a Magyar-Osztrák Vízügyi Egyezmény. Azóta is a szomszédos országokkal megkötött egyezmények szerint dolgoznak a határmenti területi vízügyi szervek.

A Magyar-Osztrák Vízügyi Egyezmény rögzíti, hogy a határt képező és a határt keresztező vízfolyások 6-6 km-es szakaszán csak közös tervek alapján dolgozhatnak a területi vízügyi szervek. Így dolgozott a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság is Ausztria, Horvátország és Szlovénia területi vízügyi szerveivel. Az elmúlt közel 50 év alatt területünkön is sok munkát végeztünk teljes szakmai egyetértéssel. Ezek közül néhányat megemlítünk: Horvátországgal közös terv alapján épült ki a Mura árvízvédelmi töltése azonos biztonságot nyújtva mindkét oldalon. Szlovéniával a Lendva, Kerka és Kebele határmenti szakaszának rendezése készült el. A következő évek közös tervei között szerepel egy árvízcsúcs-csökkentő tározó kiépítése, az EU anyagi támogatásával. Ausztriával közösen Szentgotthárd árvízvédelmi rendszerét építettük ki, amely magába foglalja a Rába és Lapincs folyók határszakaszának rendezését is. Közös munkaként hajtottuk végre a Gyöngyös, a Répce, valamint a Pinka határmenti szakaszának kiépítését. A Pinka szabályozásának egyes munkálatai mindkét ország területén jelenleg is folyamatban vannak.

 

A Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetői kezdetektől napjainkig

 

Igazgatók

 Kogoly Ottó  1953-1956
 Dologh Ervin  1956-1974
 Gaál Ferenc  1974-1989
 Major József  1989-1991
 Bognár Árpád  1991-1996
 Abért László  1996
 Nádor István  1996-2012
 Gaál Róbert  2012-

 

Műszaki igazgatóhelyettesek

 Éry István  1953-1967
 Gaál Ferenc  1967-1974
 Major József  1974-1991
 Nádor István  1991-1994
 Abért László  1994-2009
 Gaál Róbert  2009-2012
 Szimandel Dezső  2012-2016
 Busa Tamás  2016-

 

Gazdasági igazgatóhelyettesek

 Ederics Gyula  1953-1971
 Dr. Nagy Ferenc  1971-1987
 Dr. Bokor József  1987-1991
 Kuttor György  1991-1994
 Horváth Tibor  1994-1997
 Dr. Bokor József  1997-2005
 Dr. Csejtei István  2005-