A Keszthelyi-öböl délnyugati csücske mellett található hazánk egyik legkülönlegesebb tája, a Kis-Balaton.
A XVIII. század végéig nem tettek különbséget a Kis-Balaton és a Balaton között, ugyanis ez a terület valamikor még a tó öble volt, ahol a Zala le tudta rakni a hordalékát. A XX. század közepéig jelentős beavatkozások történtek a területen (a Sió-zsilip megépítése, a Zala-meder kialakítása, a Zala árvízvédelmi töltéseinek megépítése, csatornarendszer kialakítása a talajvízszint csökkentése érdekében), melynek következtében az öböl helyén egy lápos, nádas terület alakult ki, ahol a Zala „beleveszett” a mocsárba, így a vize a természetes mocsárvilágon át kellően megszűrve jutott a Balatonba. A meder kialakítását és főképpen a töltések megépítését követően a Kis-Balaton területének nagy része fokozatosan szárazra került. Csupán kettő kicsi nyílt vízfelület, valamint egy nagyobb összefüggő nádas maradt, amely azonban a folyótól elzárva már nem szűrhette meg a Zalán érkező vizet. A terület nagy részét kisebb-nagyobb intenzitással mezőgazdasági területként hasznosították.
Ezen folyamatok következményeként a Zala már közvetlenül a Keszthelyi-öbölbe szállította a hordalékát, amely a sajátos áramlási viszonyok miatt nagyrészt ott is maradt. A Balaton vízminősége ezek következtében, valamint a folyamatos gazdasági és technológiai fejlődések (városiasodás, mezőgazdaság fejlődése, szennyvíz elvezetése) miatt rohamos romlásnak indult. A tó algásodni kezdett, jelentősen elszaporodott a hínár, megkezdődött a tó eutrofizációja. A Balaton már annyira rossz állapotba került, hogy a fürdőzési igényeket sem tudta megfelelő színvonalon kielégíteni.
Az ökológiai katasztrófa elkerülésének érdekében a vízügyi szakemberek kidolgoztak egy tervet a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer (KBVR) kiépítésére. Alapgondolata az volt, hogy a hajdan öbölként, illetve mocsárként létezett terület ismételt elárasztásával kialakuló mocsaras-nádas terület a Zalán érkező hordalékot, tápanyagokat kiszűrje és feldolgozza.
Fotó: H. Szabó Sándor
A vízminőség-védelmi célból, két ütemben megépült KBVR jelentős természeti értékkel bíró, de mesterségesen kialakított vízi környezetet hozott létre. A mesterséges létesítmény két részből áll: az I. ütem 1985-ben készült el, és a Hídvégi-tó nevet viseli; a II. ütem 2014-ben került átadásra, és a Fenéki-tó elnevezést kapta. Megvalósulásukkal a Balatonban – főleg a Keszthelyi-öbölben – lejátszódó folyamatok a Balaton elé, a Zala alsó szakaszán kialakított vízvédelmi rendszer területére helyeződnek át. Ez a megoldás a mintegy 200 évvel ezelőtti, természetes állapothoz hasonló viszonyokat állít elő.
Az eredeti mocsárvilágból fennmaradt természetes és az építési munkálatok eredményeként létrejött természetközeli élőhelyek jelentős értéket képviselnek. 1986-ban megalakult a Kis-Balaton Tájvédelmi Körzet, a KBVR teljes, 87 km2 területével. A Ramsari Egyezmény hatályát a korábbi 14 km2-ről ki lehetett terjeszteni. A KBVR teljes területe a nemzeti park megalakulása óta (1997-től) a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság működési területéhez tartozik. Hazánk Európai Unióhoz történt csatlakozásakor a Madárvédelmi és Élőhelyvédelmi Irányelvek alapján sor került a Natura 2000 természetvédelmi hálózat hazai területeinek kijelölésére. A Kis-Balaton 128,03 km2 kijelölt területtel – mely magába foglalja a KBVR teljes területét – mind a különleges madárvédelmi területek, mind a különleges természetmegőrzési területek listáján szerepel.
A Kis-Balaton Házról itt olvashat.